Sorsok

 

Névtelenséget kérő szerzőnk bepillantást enged nyerni életének abba a szakaszába, amit jobb helyzetben lévő társai boldog gyermekkornak hívnak. 

Az övét nem igazán nevezhetjük boldognak, de még gyermekkornak sem...

Ami miatt érdemes elolvasni: elégedetlenkedés helyett  értékeld amid van...

1 év

Ülök a buszon… Nézek ki az ablakon és azon gondolkozom, hogy egy év mennyi mindent képes megváltoztatni. Igazából egy perc is, de mégis nagyon furcsa ez az egész számomra. Az emberek változnak, ez nyilvánvaló, ugyanúgy, ahogy minden más is, de hogy ennyit és ilyen mértékben, az felfoghatatlan számomra.

Akik eleddig a legjobb kapcsolatban éltek, mára idegenek lettek egymás számára, vagy akár ellenszenvet is tudnak érezni a másik iránt.

Sokat gondolkodom azon, ha visszapörgethetném az időt, másként tennék-e bármit. Őszintén megvallva: nem tudom.

Leírom egy történetemet, hogy érthető legyen, miről van szó. Volt egy lány, aki egy boldog, teljes családban élt. Megvolt mindene, szerető édesanyja, szerethető pótapuka, imádott kisöcsi.

Aztán az anyuka már nem szerette annyira a gyerekét, más gondjai lettek. A szerethető pótapuka már nem az, aki addig volt, a kisöcsi is lassan mások társaságát kereste. A lány magára maradt, ült egész nap a szobájában egyedül, s azon gondolkozott, van-e ember a földön, aki úgy meg tudná nyugtatni, mint a volt barátja. Mert különváltak útjaik, amit a lány nagyon sajnált, hiszen a fiú még akkor is meg tudta nevettetni, amikor mindenki más csak bántotta. De ez a hajó elúszott…

A lány nap mint nap úgy ment az iskolába, hogy nem kapott enni- és innivalót, se ezekre pénzt, hogy meg tudja oldani, de tűrte, nyelte a sértéseket, a fájdalmat. Egy reggel - melyet éjszakába nyúló vitázások előztek meg – elege lett. Fogta magát, s a legfontosabb dolgokat - melyekből sok nem volt – összeszedte, felkereste az édesapját, elment, otthagyott mindent. A sérelmeket, a fájdalmakat, amit csak lehetett. Kicsit megkönnyebbült. Teltek-múltak a napok, arra gondolt, ahogy ő is, a többiek is lehiggadtak.

Ám nem így történt. Az édesanyja elküldte otthonról – ez nagy csalódás volt -, azt mondta:

- Bezárul egy ajtó, másik kettő kinyitódik.

Azóta nem beszéltek, a lánynak egyre jobban fájnak a történtek, még a régi bántások, szenvedések is hiányoznak. De már nem tehet semmit, pedig próbálta. A bocsánatkérései süket fülekre találtak, amit a lány még el is fogadott… látszólag. Belül pedig darabokra hullott az élete, a világa.

Immár senki nem értette meg, Senki sem tudta, milyen érzések kavarognak benne. Csak az tudhatja ez milyen érzés, aki benne élt ebben a történetben – a baj csak az, hogy ez a lány én voltam, én vagyok, ezt mind én éltem meg….

Egy lány levele

Anyu kérlek, ha ezt látod, ülj le és olvasd el, több nekem már nem is kell!

Nem akarlak bántani, nem akarok szemrehányást tenni. Több mint két éve nem beszéltünk. Két éve nem tudom, hogy jól vagy-e.

Anyu! Én szeretlek téged, bármit is tettem, és bármennyire is fáj.

Régen annyit nevettünk, annyit segítettél… Annyira hiányzol hogy azt nem tudom szavakba önteni. Nagyon rég nem láttam, ahogyan nevetsz, s boldog vagy. Annyira szeretnélek megölelni, érezni az illatodat, hallani a hangodat, ami mindig megvigasztalt, ha szomorú voltam. Sokszor még beszélnünk sem kellett: egy pillantásból tudtuk, mit akar a másik.

Anyu! Én nem akarom, hogy fájjon!

Anyu! Én annyira szeretlek!

Két év alatt annyi mindent kellett volna megbeszélnünk. Annyi mindenben kértem volna a tanácsodat. Annyi mindent kellett volna megmutatnom, bemutatnom. Például a bizonyítványomat, hogy Te büszke légy rám. A barátomat, aki engem annyira szeretett. Az iskolában elért eredményeimet, a kitűzött céljaimat. Hogy 15 év után végre elolvastam már két könyvet. Annyi, de annyi mindent akarnék még megmutatni!

Anyu! Anyu… remélem, egyszer még büszke leszel rám!

Ismét egy álmatlan éjszaka

Megint itt vagyok… hajnali egy óra… Pontban akkor váltott át az óra 01.00-ra, amikor odapillantottam. Nagyon furcsa mostanában az életem, napok óta nem bírok aludni, forognak az agyamban a gondolatok. Olyan, mintha egy labirintusban lennék, nem tudom, mikor, hogyan fogok belőle kijutni.

Éjszaka van. Nem szól a tévé, a zene sem megy, ami elég érdekes, mert nálam mindig szól valami. Vagy a zene, vagy a tévé bömböl, de most nem. Most valami megváltozott. Alighanem az, hogy immár két és fél hete ülök itthon az idegesítő apámmal, és nézem a négy falat, mintha muszáj volna… Lehet, hogy azért, mert telihold van? Vagy azért, mert éppen fázott a kislábujjam? Milyen vicces. Szinte belebolondultam abba, hogy csak azt hallom, hogyan tiktakkol az óra, hogy apám horkol. Aludni nem tudok, pedig majd leragad a szemem. Lehet, hogy nem merek? A gondolatok a fejemben vannak, nem hagynak aludni, rémálmokat szülnek, nagyon félelmeteseket, néha majdnem szétrobbantják a fejemet. Remélem, mihamarabb vége lesz. Bár ahogy ismerem magam, nem lesz ez egyszerű. Azt hiszem az a baj, hogy egyre inkább felőröl anyuék hiánya. Ilyenkor már díszítgettünk, s már sültek a sütemények a sütőben, még most is érzem az illatokat. Olyan meghitt pillanatok voltak. Most meg… nézhetem a pöffeszkedő apámat, aki annyira elfáradt a semmittevésben, hogy az már nekem fárasztó. Komolyan: beleőrül abba, hogy nem csinál semmit, csak néz ki a fejéből. Én meg abba bolondulok bele, amit ő csinál.

Nem azért jöttem el anyáéktól, hogy ezt kelljen látnom, hanem azért, hogy valami jobb legyen már végre! De nem látom az út végét.. hogy az a pillanat végre eljöjjön, de nem hiszem, hogy ez mostanában lesz.

Azon töprengtem, hogy x évvel ezelőtt vajon miért ismerték meg ezek egymást??? Na… vajon… kezdem látni a hasonlóságokat. Megtalálta a zsák a foltját, szokták volt mondani. Nem véletlenül szerették egymást, nem véletlenül ismerték meg egymást. Ahogy egyre jobban belelátok mindkettőjük életébe, rá kell döbbennem: nem sok a különbség köztük.

Gyermekkor

Már több mint három hete vagyok itthon a négy fal között. Úgy gondolom, ki kell magamból írnom mindazt, ami nyomja a lelkemet. Valamikor a napokban ismételten elővettem a tanulnivalómat, de megakadt a szemem egy könyvtárból kikölcsönzött könyvön. Ha jól rémlik, az volt a címe: Most kezdődik. Elkezdett kattogni az agyam: vajon mi kezdődik most? Egy óra? Egy szerelem? Egy vita? Egy év? Annyi minden kezdődhet most.

Kicsit beleolvastam a fejezetekbe, hátha valamelyik megtetszik. Az életben tényleg nincsenek véletlenek. Már az első fejezet címe beszédes volt: Gyerekkorom… Nem tudom, mire kellett volna gondolnom, sajnos nem vagyok egészen tisztában a szó jelentésével. Gondoltam beleolvasok. Kicsit félve lapoztam oda, nem akartam, hogy a nem létező emlékeim felőröljenek már így délután kettő tájékán. Így inkább becsuktam a könyvet, s elraktam úgy, hogy egykönnyen ne találjam meg.

Visszatértem a tanuláshoz, aztán úgy gondoltam, írok egy fogalmazást ezzel a címmel: Gyerekkor. Ha kész, utána talán elolvasom a könyvet is. Elszántan ültem az asztalhoz, elővettem a tollat, a papírt, majd felírtam a címet. Már akkor rázott a hideg, egyszerűen nem nagyon tudtam, mit kellene írnom. Eddig tudtam fogalmazni, most azonban nem ment. Lehet, hogy azért, mert arról inkább nem akarok írni, hány órát ültem otthon anyuéknál úgy, hogy az öcsémre vigyáztam? Nem igazán volt megterhelő, pláne mert szeretem az öcsémet, de nem volt magánéletem – pedig nagy szükségem lett volna rá. Nagyon zavart, hogy hétköznaponként nekem kellett gondolkodnom azon, hogy ha délután hazaérünk, mit adjak neki enni, mert az otthoniak épp szerelmi buborékban éltek.

Egyedül voltam, csak én figyeltem az ilyesmikre, de ez csak egy példa a sok közül. Nem maradt magánéletem, gyerekkorom, nagyon hamar meg kellett tanulnom sok mindent. Túl sok mindenen kellett egyedül átmennem, ami olykor egyszerű volt, máskor meg nagyon nem…

De nem erről akartam a „Gyerekkorom” c. fogalmazásban írni, így inkább összegyűrtem a papírt, és végleg kivertem a fejemből, hogy elolvassam annak a könyvnek azt a bizonyos fejezetét…

Mégsem lehetetlen, hogy egy hajnali órán mégis erőt veszek magamon, felülemelkedem a romokban heverő életemen, s elolvasom – hátha megtudom, milyennek kellett volna lennem gyerekként.