Novellapályázat - a nyertes pályamű

Drága Júliám!

1849 szeptemberét írjuk. A szabadságharc még - legalábbis úgy tudom - mindig tart. Sajnálom a sok bajtársamat, akik ott vesztek el a vérmezőn. Ó, és a kisfiam! Az én egyetlen kisfiam, Zolika! Nem láthatom felnőni, s hogy miképp művelődik, tanul…

 Node, hogyan is menekültem meg?

Mikor hajnalodott azon a júliusi reggelen, egyetlen madár sem csicsergett, egyetlen állat sem volt a láthatáron, csak a csendes mező. Az ütközet kezdete után rengeteg hazafias férfi szembeszállt a lengyelekkel, ám a csata vége felé már csak néhányan maradtunk. Menekülőre fogtuk, bár az ulánusok nem egy embert fosztottak meg életétől, üldöztek tovább a csapattagjaimmal együtt. Mikor már azt hittem, nem bírom tovább, megpillantottam a magas fűben egy barlangfélét, majd gyorsan elbújtam. Napokig nem mertem előjönni, nehogy még a végén engem is vérpadra juttassanak. Miután előbújtam a rejtekhelyemről, elkezdtem a vándorlást messzebbi vidékekre, ahol nem találhatnak rám. Több napon át a természetben éltem, bogyókkal és magvakkal táplálkoztam, ám nyolc vagy tán kilenc nap után, egy kicsinyke falucskát találtam. Nem túl sok lakossal rendelkezett, és legtöbbjük földműveléssel, illetve állattartással foglalkozott. A falu távolabbi pontján szóba elegyedtem egy paraszttal, aki munkát és szállást is ajánlott nekem. Egy kitagadott s utcára került szegény embernek adtam ki magam. Kováts István néven mutatkoztam be, hiszen még kutathatnak utánam. Minden egyes nap segítek az állatok körüli munkában s a föld megművelésében, karbantartásában.

Ám az írás, az írás az nagyon hiányzik a mindennapjaimból. Annyi gondolat kering a fejemben, s nem vethetem lapra őket! Pár hónap telt el, mégis éveknek tűnnek. A legnagyobb fájdalmam mégis csak az, hogy nem küldhetem el Neked ezt a levelet. Mindennél jobban fáj...

(Király Nikolett 10.a)